"Mindegy, mi voltam: voltam az ami,
Egy hang voltam az Isten énekében
És kár lett volna el nem hangzani."
(Nagy Zoltán) 

Groska József: A jelekre figyeljünk!

Az utolsó napokban majd sok jel
Üzeni: Krisztus jövetele közel.
Mert a sugárzó Nap elsötétedik,
A Hold többé már nem fénylik.
Az ég csillagai lehullanak,
Az elemek megégve felbomlanak...
Félelmetesen zúg-búg a tenger,
Sír és fél majd minden ember.

Ha Krisztus jele feltűnik az égen,
Ő újra eljön az égfelhőiben,
Hatalommal és dicsőséggel,
Angyal-seregek kíséretével.
Mi azért a jelekre figyeljünk!
Szüntelenül égjen a mécsesünk.
Ébren vigyázzunk és imádkozzunk!
Mert nem tudjuk, mikor jön hű Urunk.

Advent van

A csend, a visszahúzódás, a felkészülés időszaka. A Fény várásának időszaka. Ilyenkor az ember lelke megtelik izgalmas várakozással, készülődéssel.
Ilyenkor Adventben a rövidülő napok és az egyre hosszabb éjszakák alatt a természet is visszahúzódik, elcsendesedik, elsötétedik.
Töltsük hát meg szívünket szeretettel, forduljunk befelé, adjunk számot magunkban eddigi életünk minőségéről, mert Advent van.
A szeretet ünnepe és "Szent Fény születik."

Szent Katalin legenda

Alexandriai Szt. Katalin

Katalin a IV.század elején élt az egyiptomi Alexandriában. Az utolsó nagy keresztényüldözés során halt mártír halált. Legendája szerint szépséges, sőt kissé hiú királylány volt, akit egy keresztény remete oktatott a keresztény hitre, és meg is keresztelt. Egyik látomásában megjelent neki Jézus (gyermekként, anyja ölében), és gyűrűvel eljegyezte őt.
A nagy műveltségű leány az alexandriai császári udvarban szemrehányást merészel tenni Maxentius (vagy Maximianus) császárnak a keresztények kegyetlen üldözése miatt. Okos érveivel annyira sarokba szorítja a császárt, hogy az Alexandriába hívatja birodalma ötven leghíresebb tudósát, hogy vitában győzzék le Katalint. A tudósok azonban egytől egyig alulmaradnak, sőt Katalin érveinek hatására keresztény hitre térnek, és mindannyian máglyahalált halnak. Katalint börtönbe vetik, ahol angyalok, sőt maga Krisztus is meglátogatja. Titokban a császárné és a legfőbb hadvezér is felkeresi; Szt. Katalin megtéríti oket, amiért halállal bunhodnek, amikor a császár tudomást szerez a dologról. Maxentius ezután megkísérli a szép és rendkívül okos keresztény leányt eltántorítani mennyei jegyesétol, hogy római császárnévá tegye. Minthogy Szt. Katalin állhatatos marad, a császár elrendeli kerékbe törését. A szögekkel és furészélekkel kivert kerekek azonban szétrepednek, és többezer bámészkodó pogány halálát okozzák. Végül lefejezésre ítélik, de elobb még azért imádkozik, hogy aki a szorongattatásban vagy halála órájában megemlékezik az o kínjairól, azt segítse meg az ég. Egy égi hang megígéri kérésének teljesítését, és lefejezésekor vér helyett tej folyik a sebébol.

Benedek Elek: Öcsike és az őzike

Öcsike az éjjel
Be szép álmot látott!
Nagy kerek erdőben
Őzikével játszott.
Ölelte, csókolta,
Csalta, csalogatta,
Az ő kis kertjükbe
Hívta, hívogatta.

El is indultak,
Mentek, mendegéltek,
Virágos réten át
A kis kertbe értek.
Amint odaértek,
Felébredt Öcsike:
,,Istenkém, Istenkém,
Eltűnt az őzike!"

 Adventtel kezdődik az új egyházi év, a karácsonyra való csendes előkészület ideje. Az advent első vasárnapját megelőző vasárnapon köszönti a katolikus egyház KRISZTUS KIRÁLY ÜNNEPÉt.

"Hajolj le hozzánk, halld az emberszívek sápadt kórusát,
Ezerszeres sirámmal vulkánlik feléd
Emberbűn, emberőrület és embergyötrelem.
Irgalmazz nekünk, Irgalom!
Mi már magunknak irgalmazni nem tudunk."
/Sík Sándor: Jézus Krisztus/

Kozma László
Szent Erzsébet legendája

Virágok közt akkor egy völgybe értél
Mely nem beszűkült: éppen hogy kitárult.
Ezer kehelybe kéklő, csöndes ég fért
S arany porzókon fényes napsugár gyúlt.
Harmat hullott hófehér falakra
S csengett, csengett egy kis templom harangja.

És elsimult, mint fűszálak a réten
Sok haragom, gyötrő szenvedélyem.
Vágyaimból nem maradt, csak ennyi:
Virágillat vagy harangszó lenni.
Sajgó szívvel a templomot kérdem:
Mi a neved? S ő megcsillan szerényen.

Felszenteltek Erzsébet nevére
Mert itt történt, hogy kenyeret osztott
S piros rózsa hajlott, mint a vére
Mert a kenyér a szívéből foszlott
Mikor felelt a feddő kérdésre
Mit rejtene, mit takar köténye.

Mert szétosztani számára tilos volt,
Vagyonát az utolsót is adni.
De felderült a téli táj, a hófolt
És rózsákkal kezdett sugarazni
Virággal, mely csak lélekből nyílhat
S mindent betölt a friss kenyérillat.

Mert ez történt - sohasem gondolnád!
Kenyér-illatot ontottak a rózsák
És a bimbó, pirosló temérdek
Meghasadó haja a kenyérnek.
Illatként szállt a harangszó a tájra
Zengett a völgy, Erzsébet csodája.

S akkor halkan fohászkodni kezdtem:
Kenyérillat, töltsed be a lelkem!
Mint Erzsébet, úgy adhassak én is
Mi átfut az emberek szívén is
Felderíti elesettek sorsát,
Akár kenyér-illattal a rózsák.

A. Dezső Károly

Hallgatózó


Beszél a csend.

Sóhajt.

Suttog.

Mélyre merülve

töpreng.

Nagyokat hallgat.

Szíveddel hallgasd.

Népi mondóka

Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.
Szent Erzsébet-napja
Tél elejét szabja,
Az András-napi hó
A vetésnek nem jó.

Jékely Zoltán: November dicsérete
(részlet)

November!
Mintha az esztendő minden jaja
ködös kavernáidba sűrűsülne,
te, évszakoknak sepulcretuma!
Halottigéző, rom-tájaidon
borzongva járok föl-le, föl-le.

 Kányádi Sándor: Valami készül

Elszállt a fecske, üres a fészke,
de mintha most is itt ficserészne,
úgy kél a nap, és úgy jön az este,
mintha még nálunk volna a fecske.
Még egyelőre minden a régi,
bár a szúnyog már bőrét nem félti,
és a szellő is be-beáll szélnek,
fákon a lombok remegnek, félnek.
Valami titkon, valami készül:
itt-ott a dombon már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat, de szépen őszül.

 

 

Csabai Lajos: Mindenszentek

Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,
S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!

 

 Sorstalan sors
Rogyadozó fejfák közt tekereg a szél,
az elmúlás sejtelmes kacérsága fütyörész.
Útjain csoszogó emlékezés; ennyit ér?
Utolér az ácsorgó, bölcs, páli töprengés.
Kimondja: rothadó e földi emberi lét, majd csírájából romolhatatlanságra kél;
sorvadó testet vet, aratója ott, a távoli ég!
Tűnődés: a földet magának vallja az emberiség,
kit magának tart a teremtő egyszerűség, ki volt már, mielőtt megjelennék, és lesz akkor is, mikor már felejtették.

A fejlődés az élettel véget nem ér,
csupán az anyag az, mi a földbe visszatér,
de az ereje, névtelenül is tovább él.
Mily nagyszerűség!
A világ egy láthatatlan nagylelkűség!
Rendíthetetlen gazdagsága már az elején;
csupán parányi magban szendergő bőkezűség.
Suhogó léptek forgatják az idő kerekét,
szégyen, gyöngeség, elmúlás a végén.
Tőrbe csaltak? Nem, azt nem hinném,
inkább, hogy az új élet, halállal veszi az elejét.

Naszádos József