Madár János: Viszik a szelek

Megvakult szemmel nézett a semmibe,
a létra legalsó fokán ült.
Kérges kezével kukoricát morzsolt,
kajla kalapja felrepült.

Viszik a szelek égen
és kihűlő földön át.
Szétszórt rögökre hagyta
végső, kihantolt otthonát.

Csak egy rozzant fejfa hirdeti,
s a szegénységtől bűzlő kor.
Hogy itt élt nagyapám
hajlott háttal valamikor.
 

Tóth Juli: Az első gyertya

Szívből jövő, gyermeki szeretet.

Gyertyafény .

Várakozás.

Kegyelem.

Állandó az éji homály,

S a lélek ég tiszta lángban,
Léte vágyakozás,
Izzó rejtelem.

Weöres Sándor: Duna mellett

Duna mellett kopár fa,
rászállott a madárka,
rászállott a madárka,
vízre hajló ágára.

Kettőnket te madárka,
csak elbír a kopár fa,
ráülünk az ágára,
fütyülünk a világra.

Ihász-Kovács Éva
Szent Erzsébet tisztelete

Kedves adományát kötényében vitte,
Vitte kötényében kedves adományát,
Szegények gyereki olyan nagyon várták
olyan áhítattal, Oly kínszenvedéssel,
amelyet jóllakott szinte el sem képzel.
Elindult útjára szent Erzsébet asszony,
hogy hívek arcára Új mosolyt fakasszon.
Ne aggasszon éhség, a szenvedés többé,
Így akarta Isten  ezt tegye örökké!
S mint találkozék, azzal, ki irigy volt,
s az szinte keményen és zordan rászólt
- Mit viszel Erzsébet?  Rózsás kötényedben?
Erzsébet sápadt lőn s a Szeme sem rebben.
- Rózsát viszek uram, rózsás kötényemben,
Sok, új, piros rózsát, színes tömkelegben
- Mutasd, rivallt az Úr, régi nemes rokon,
kinek a szándékát Isten vette zokon
s ím, halljatok csodát, kinyil a köténye,
száz, illatos rózsa színesül ölébe.
Sok, illatos rózsa! Csodát tett az Isten!
S Erzsébet tovább járt sok, Szegény kilincsen
fordult meg a szent kéz, ő vitt engedelmet,
ezért csoda-tettnek nevezik e tettet.
Áldunk és tisztelünk, drága Szent Erzsébet,
Rózsákkal, s imákkal, így köszönünk Néked.
S téve még Úristen több, újabb csodákat,
melyeknek hallatán elámul a század.
Szent csoda, hogy élünk s Új nyár hoz új rózsát,
S ezen új virágok Erzsébetet áldják!

 

Ricsei Balázs:

Remény

Azt hittem, nem jön új tavasz már,
hogy örökké tart majd a tél.
Felőröl lassankint a rabság,
s szívem a csendben elalél.

De mint kertemben a cseresznye
tavasz jöttén az ágait
beöltözteti zöld selyembe,
rügyet pattant és vágyait

virágaival kidalolja,
majd gyümölcsöt érlel, s a lombja
mély rubinfényű tűzben ég,

úgy ölt fel új ruhát a lélek,
öltözteti örök remények,
s reánevet a rácsos ég.

Kistarcsa, 1957. május

Bényei József: Öregek

Arcukon csöndesség lakik
ülnek az ablakban
nézik a forgó földet szikrázó csillagokat
Ülnek hányezer éve és napja
mennyi alkonyt néztek végig szótalanul
Ráncosodó szemükre pápaszemet
valamikor szikrázó már törek-száraz hajukra
borítnak szürke főkötőt
Ülnek szótalanul kezük ölükben
egyre közelebb a földhöz
egymáshoz bújnak
és nem zavarják a dolga után igyekvő embert
Helyükre ismét öregek ülnek
s nézik az egyforma alkonyokat
s az ablak előtt elhaladó
nem veszi észre őket 

Nagy László: Krizantém

Fehér vagy, mint a habcsomó,
nehéz vagy, mint a bánat,
sokasodnak a csattogó,
vicsorgó őszi árnyak.

Krizantém, havas zivatar
készül, s a föld lesz ágyad,
isten haragja betakar,
és vége a világnak.

Pilinszky János: Tilos csillagon születtem

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csitítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, ítélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyönge vállam,
magam már nem bírom tovább!

Én nem kívántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az elhagyott.

Csabai Lajos: Mindenszentek

Ha majd kint nyugszom a fűz alatt,
Ne hozz majd drága koszorút nekem!
Az ezer virágú krizantémok
Nem segítenek már szívemen.

Hiába mennek mások ezer virággal,
Jön a november, s elfagy mind.
Ne tarts a sírt versenyben díszítőkkel!
Nem lesz könnyebb a föld odakint.

Könnyebb csak lelkiismeretük lesz,
Mely hordja a vissza nem vont szavakat,
S százszor elmondják majd: köszönöm,
Mit szemükbe mondani nem tudtak.

A bántó szavaknak léleksebei
Millió virággal nem gyógyíthatók,
Hisz, kit köszönöm nélkül engedtek el,
Azok az órák vissza nem hozhatók.

Te ne légy köztük! Ha szívedben
Az őszben emlékek szép virága kél.
Csak egy szál gyertyát gyújts szobádban,
Kit szerettél, ott lesz veled majd, ne félj!