Kormos István: A nyár gyerekei

Kölyök felhőcske szendereg,
csak ikre lesz esőhasas,
vizen, szikrázó szőnyegen,
nyargal egy csepp törökkakas.

Le-föl sétálgat a vödör,
szélére szomjas fecske ül,
barázdában két nyúl kotyog
oroszul, németül, csehül.

Sárkány a szérűn, morrogó,
torka gyöngy rozsszemet fuvall,
Mézes Annuska játszogat
kaviccsal, halpattantyúval.

A rét zöld lábakon szalad,
fésülgeti hétujjú szél,
veremben répa aluszik,
kukoricához tök beszél.

Egy szalmasárga kiscsikó
pálcalábain fut s nyerít,
a völgyben ember bandukol,
kék por kottázza lépteit.
 

Kányádi Sándor - Álmodó

Várost álmodtam ide én;
fölraktam, itt van: az enyém.

Utat álmodtam, kész az út;
fürkészem: milyen messze fut?

Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,

ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.

Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,

van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.

Mi kell még - kérdik -, nem elég?
Örülök persze - szólanék,

de csak a fejem ingatom.
Állok némán - és álmodom.

Csanád Béla: Vers születésnapra

Mert nem csak magadnak születtél
Ünnep lett születésnapod.
Kerestelek, mint őszidőben
didergő csillag a napot.

Nem tudtam, te is arra vártál
(állig begombolt egymagad),
hogy felfedezd a sivatagban
vándorló szomjas társakat.

Nem mondtad, alig mosolyogtál,
csak égig érő vágyaid
csapkodtak hűvösen, kimérten
őrizve szíved álmait.

Valamit mégis megtanultam
már akkor, születő világ
jövőt ígérő zálogát, a
féltő szeretet szigorát.

S hogy tenni kell, nem csak beszélni,
ha megtaláltad már a hit
ösvényeit, keresd az Isten
benned örvénylő fényeit

Reményik Sándor: Azt mondják...

Weress Margitnak

Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét
- Én olyan sötétnek tudom magam. -

Azt mondják, köszöntésem: békesség.
- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több, mint szépség: jócselekedet.

- Bennem dúl a magamra-ismerés,
S meaculpázva verem mellemet. -

Azt mondják, aki találkozik vélem,
Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

- S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok. -

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:

Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, - ne nekem!

 

Vas István: A Teremtőhöz

Köszönöm, hogy megteremtettél,
ó, Szeretet és idetettél,
hogy csillagok, ködök, s hegyek között
ember legyek.

Köszönöm, amit látok:
a teremtett világot,
hogy még a rossz sem céltalan;
mindennek jelentése van.

Én is, Neked kincset érő
egy vagyok, soha visszatérő,
s akár a férgek, vagy a szentek,
valamit jelentek.

Ha meghalok, semmit sem veszítek,
művedet meg nem semmisíted,
s a mennyben, vagy a pokolban
az leszek, aki voltam.
 

Hegyi Botos Attila: Sarlós Boldogasszony

Egyetlen sújtás volt,
Egyetlen főhajtás.
Ne nézzetek így!
Én is örvendeni jöttem.
Ám törődött kezemen puha toll sarjadt,
S hűvösen ragyogó ívén
Szertehullt árpakalász.
Miért, én uram, miért
Reszket örökkön,
Kinek szelíd méhe van?
Miért a mag osztható csak,
Soha e sarjadó, végtelen fájdalom?
Jaj, nem való anyának gyermeket temetni!
Szakadva hasztalan világlik égbéli szál,
Fölfűzött, drága rubint!
Reá mosolygó
Szememből pereg.

Sarlós Boldogasszony az aratás édesanyja és királynéja gondoskodik a szegényekről és az ég madarairól is. A szegények és a szükségben szenvedők gondviselője, a betegségben és a fogságban gyötrődők párfogója, a halottak oltalmazója. Ő a várandós édesanyák vigyázója is. Az ünnep vigíliáján emlékeztek meg Mária anyaságáról. Ez a nap adta alkalmát a szegénygondozásnak, az anyaság ünneplésének és az aratás szakrális kezdetének is.

Régen e napon kezdték az aratást. A XVIII. században még az asszony aratott sarlóval, a férfi kötözött. Kalotaszegen a férfiak fejfájára ekevasat, az asszonyokéra olvasót vagy sarlót festettek. Úgy hitték eleink, hogy Szűzanya arat és a fiára hagyja, hogy gyűjtsön és a búzát a konkolytól elválassza. Az ,,élet" (a gabona, de főképpen a búza) Isten ajándéka, Krisztus teste (Oltáriszentség).

 

Nyári zsongás
(Sík Sándor)

Zsong a nyári rengeteg,
Zeng a napsugár.
Sárga búza megremeg,
Sarlajára vár.
Napraforgó napba néz,
Lepke mondja: rózsaméz,
Búza mondja: nyár.

Rád szakadt a nyár, szivem,
Forrón, gazdagon.
Búzafürtös földeken
Érik asztagom.
Bókol már a telt kalász,
Közeleg az aratás:
Delet ért napom.

Csorduló nyaram delén
Fönn a hegyfokon,
Szerteszét merengek én
Völgyön, partokon.
Mostan mindent értek én,
Most ez élő földtekén
Minden fű rokon.

Lelkem, élő lant-ideg,
Most be jó neked!
Minden, minden a tied:
Földek és egek!
Zsongd az ég-föld-szív zenét,
Emberét és Istenét:
Zsongd ki mélyedet.