„Öreganyám, Vasas Éva haldoklott. Öten vettük körül a halálos ágyát: apám, aki 14 éves volt, Mári néni, aki 11, Jóska bátyám, aki 9, Julcsa néném, aki 7, és végül Sándor bátyám, akit Mári néném fogott az ölében, mert akkora volt csak, hogy még járni sem tudott.

Öregapám nem volt jelen. Pár perccel előbb ugyanis érte üzentek az uraságtól, hogy menjen azonnal, mert az egyik tehén borjazni készül. Öregapámnak tehát mennie kellett, mert így parancsolta a kötelesség. Fájt ugyan a szíve, hogy ott kell hagynia öreganyámat a rettenetes fájdalmával, de abban bízott, hogy a borjú hamarosan világra jön, s akkor futhat vissza öreganyámhoz. Jaj, dehogy gondolt arra, hogy mire visszatér, akkorra öreganyám lelke az égbe száll!”

„…Mindenki hangosan sírt tehát akkor már, egyedül apám maradt továbbra is csendben. Csak áll, s nézte, figyelte a kezet.

Figyelte hogy mit mível.

És az a kéz most feléje indult. Még fehérebbé és világítóbbá vált, úgy imbolygott apám arca felé, mint a gyertyaláng.

Apám mintha megszédült volna. Mintha elkápráztatta volna szemeit a kézből kizúduló fény. Keménysége megtörött hirtelen, s rábukott arcával a kézre.

És akkor öreganyám végigcirógatott apám arcán is. Közben pedig azt mondta:

– Szeressétek egymást Ferkó!”

És megismerjük a család többi tagjait is, öregeket és fiatalokat, jókat és nagyon jókat, meg zsörtölődőket is.

„– Zsuzsánna nénémnek éppen két hét múlva jutott eszébe, hogy elnézzen apámék felé. Még kívül volt a kertajtón, már kiabálni kezdett:

– Józsi, Julcsa! Nézzétek csak, mit hoztam nektek!

Józsi bátyám fát hordott a konyhába, Julcsa néném pedig Sándor bátyám bölcsőjét ringatta a gádorban. Józsi bátyám leborította öléből a hasábfát, s Julcsa néném faképnél hagyta a bölcsőt: ész nélkül futottak Zsuzsánna néném felé. Zsuzsánna ekkorra belépett az udvarra, szétnyitotta kötényét, s olyan arccal, mintha azt tudná, hogy ebben a pillanatban az ég összes angyali szájtátva figyelnek rá, előhalászott az öléből egy fazekat.

– Mit gondoltok, mi van benne? – kérdezte, s egyelőre a fél világért sem emelte volna fel a fazék fedőjét. A két gyerek ágaskodott.

– Mutissa már! – sopánkodott Julcsa néném.

Zsuzsánna még mindig nem vette le a fedőt.

– Milyen éhesek szegények – mondta – , biztosan nem ettek azóta, mióta szegény anyjuk meghalt. Ekkorra azonban Józsi bátyámnak sikerült megragadnia a fazék fülét, és olyan erősen belekapaszkodott, hogy Zsuzsánna végre jónak látta levenni a fedőt.

– Nézzétek csak!

A fazékban darás mácsik volt.

… Józsi bátyám, ahogy megpillantotta a darás mácsikot, félrehúzta a száját és azt mondta:

– Nem köll.

– Mer minálunk jobb lesz.

– Miféle jobb?

– Túrós mácsik!”

Zsuzsánnát majd később jobban megismerjük, nem a mácsikos oldaláról, hanem némi rosszindulatáról. De ezt sem bántóan írja le a szerző, hanem úgy, ahogyan volt az életben, s ahogy Zsuzsánna kevergette az élet dolgait a fiatalok körül. De olvassuk tovább a könyvet, s nézzünk széjjel a tájon.

„Sokszor megtörtént az is, hogy esténként széles, lapos tutajok ereszkedtek le a Dunán. Tűz égett rajtuk, s a tűz fénye bocskoros, hosszú, fehéringes alakokat világított meg a tutajokon. Megtörtént, hogy az alakok valamelyike tárogatózott is. Apám tudta róluk, hogy tótok, s a Vágról toppantak le tutajukkal a Dunára, azt azonban sehogy sem értette, hogy tót létükre mért éppen tárogatóznak.

– A tótok inkább dudálni szoktak – mondta egyszer öregapám.

– Az igaz, felelte öregapám, de azért sokan megtanulták a tárogatózást is, amikor kurucok voltak Rákóczi fejedelem alatt.

– Hát a tótok is kuruckodtak?

– De még mennyire!

…Mit mond vajon Rákóczi fejedelem? Jaj mit mond? Mit mondhat azoknak a kacagányos magyar meg tót kurucfiaknak? Uram Istenem, hadd halljam már. S apám szíve elakadt a dobogásban, mert Rákóczi fejedelem azt mondja: – szeressétek egymást!

Apám csak áll, áll, néz a messzeségbe. A tutajok azóta Csenke alatt járnak, a tárogató is elhalt. Csak a Duna csobog apám előtt, s a szél fúj, meg a szigetben jajgat a fülemüle. Aztán a Gerecse ormára felkapaszkodik a hold, ezüsthidat ver által a Dunán, az ezüsthídon egy vadkacsa közeledik a zátony felé, a szélben cseresznyeillat csókol neki apám arcának, de apám még mindig csak áll, még mindig nem tud szabadulni a döbbenettől, mert Rákóczi fejedelem szavaiban édesanyja, vagyis Istenben boldogult öreganyám, Vasas Éva utolsó szavait vélte felismerni.”

Élt a faluban egy Zajos Mihály nevű liszt- és fűszerkereskedő. Aztán volt neki hengermalma is. Az emberek csak suttogtak arról, hogy Zajos Mihálynak honnan lett az a tengernyi vagyona? Még azt is kitalálták egyesek, hogy lopta talán. Dehogy lopta, munkával szerezte. Zajos Mihálynak volt egy kisfia. A gyerek ügyetlen volt, kicsit nyomorékocska. Ő lett a barátja Nehéz Ferencnek, a történet főszereplőjének. A nyomorék kisfiú meg Ferke együtt ladikoztak a Dunán.

„A búcsúzó nap az almási hegyek tetején ült, s utolsó sugaraival csókolta végig a csendes Dunát. A halak feljöttek a víz színére, balindok és potykák viháncoltak a ladik körül, s éppen csak fel nem szóltak a ladikba, hogy kapjál a markodba Ferkó! De Ferkó, mármint apám nem kapott a markába egyet sem. A világért sem zavarta volna meg a halakat, csak nézte őket igaz gyönyörűséggel, s vétetlen nagy szeretettel a szívében. Közben a nap lebukott a hegyek mögé, s bíborszínbe öltözött a vidék. Ám ez a szépség csak rövid ideig tartott, mert új támadt helyette a süttői hegyek felől. Innen ugyanis a hold rúgtatott fel az égre, csorgó ezüstöt öntött a bíbor gyönyörűségbe. A ballindok és a potykák vígan dugták ki fejüket a vízből, némelyikük magasra ugrott a levegőbe, s mire a Dunába visszaesett, színezüstté változott. S ebbe a színezüst világba csendült bele az esti harangszó Dunamocs felől, ugyancsak színezüstösen, és olyan kedvességgel, hogy meghatódva zendült meg belé a lélek is. Szépek voltak ezek a ladikázások. Hát még amikor az estében beszélgetni kezdtek! Például így:

– Te Miska, bennünket igen szeret a jó Isten.

– Miért?

– Mert ide teremtett a Duna mellé.

– Igazad van.”

A könyvből elénk toppan egy szemrevaló, szép lány.

„Tóth Lidi különösen ugráltatta szemét az apámon. Szép, begyes leányzó volt, pirosak voltak az orcái, s szemei ugráltatása mellett még azzal a tehetséggel is rendelkezett, hogy a derekát úgy tudta riszálni, a legények tekintete szinte káprázott bele. Ezt a kápráztatást azóta, hogy az apám az egyik farsangi bálon háromszor táncba vitte, elsősorban apámnak szánta Tóth Lidi, s nem mondom, apám tekintete szintén megkáprázott egyszer, kétszer, amikor a huncutul pergő szoknyákat meglátta, azonban ennél több nem történt vele.”

A tánc után a Ferke ajándékot vett a bögyös Tóth Lidinek.

„Ez az ajándék azonban csak főzőkanál volt, írásos főzőkanál, amelyiken ez állt:

»Fuss haza, leég a rántás!«

Olyasmire például, hogy mézeskalács szívet vegyen Tóth Lidinek búcsúfiául, nem volt hajlandó az apám. Mert azokon a mézeskalács szíveken ilyen írás szokott állni:

»Szív küldi szívnek szívesen.«”

Dunamocs híres embere volt Lakatos Ádám. Számtalan országban csatangolt, teméntelen teknős cigány vallotta törvényes fejének. Valami vajdaféle volt. Két rendkívül fontos tulajdonsággal bírt: télen-nyáron mezítláb járt, a Duna jegén is mezítláb ment át; és szüntelenül bagózott, rágta a dohányt, hol a jobb, hol a bal oldali hátsó fogára. És megkereste Ferkót, Nehéz Ferencnek, a könyv szerzőjének az apját, hogy jöjjön el esküvőre vőfélynek. Na de a történet így kezdődött:

„Ami azt illeti, Lakatos Ádám nem volt éppen akkori gyerek. Ez úgy derült ki róla, hogy egyik délutánon beállított a katolikus parókiára, és azt mondta a plébános úrnak:

– Keresztlevélír gyüttem szentatyám.

– Milyen okból? – kérdezte a plébános úr.

– Fírhez szeretném adni a lányomat, a Klárist.

– Szóval Kláris keresztlevele kéne?

– Azé, meg az onokámé is.

– Azt hogy hívják?

– Panninak.

– Neki mire kell a keresztlevél?

– Neki is arra, hogy fírhe mehessen.

– Egyszerre akarnak férjhez menni?

– Nem csak ők, kezicsókolom.

– Hát még ki?

– A dédunokám is, a Sári.

A plébános úr erre indulatra gerjedt:

– Hallja Lakatos! Engem aztán bolonddá ne tegyen.

– Isten őrizz!

– Magának dédunokája is akkora van, hogy férjhez mehetne?

– Ippen időbe.

– Hogy értsem ezt, ippen időben?

– Úgy kezicsókolom, hogy ha még most se menne fírhe a Sári, hát akko mán biztosan a kárhozatba jutna.

– Miért?

– Mert egy tervintelen gyerek már úgyis van neki.

– A dédunokájának?

– Annak kezicsókolom.

Hát erre a plébános úr csak sóhajtott, egyebet tenni nem tudott, míg aztán nagy nehezen magához tért, ezt mondta:

– Most aztán menjen Lakatos, tüstént takarodjék erről a szent helyről!

– Hát nem adja ki a keresztleveleket szentatyám? – ijedt meg a cigány.

– Ilyen gyalázatos hazug embernek nem.

Lakatos Ádám erre a szóra megvillantotta a szemét, kihúzta magát peckesre, mezítelen jobbik lábát előrecsapta, csak úgy csattant bele a szent hely padlója, ugyanakkor a bagót a nyelvének egy halálos biztos mozdulatával átbillentette jobbik zápfogáról a ballikra. Ezek után pedig így szólt:

– Hogy én hazug vagyok? Ilyet aztán ne mondjon szentatyám, mert baj lesz.

– Baj? – meredt rá a plébános úr.

– Igenis hogy baj! Mer én az Isten szógájának még sosem hazudtam.

A plébános úr meglepődött erre az önérzetes hangra, egy darabig csak bámulta Lakatos Ádámot, végre egész szelíd hangon megkérdezte:

– Mondja lakatos, mikor született maga?

– Arra nem emlékszem, hogy miko születtem, de aztat biztosan tudom, hogy az idei aratáskor betőtöttem a 107. esztendőt.”

A plébános elővette az anyakönyvet, és megállapította, hogy Lakatos valóban nem hazudott. Ebbe az anyakönyvbe pedig csak azokat a gyerekeket jegyezték be, akiket a szent keresztvíz alá tartottak az istenfélő szülék.

Végül is Nehéz Ferkó elment a cigánylányok illetve asszonyok esküvőjére, de akkor történt meg az újabb baj, mert Ferkó elé odaállt egy szépséges cigánylány. Neki is úgy tetszett a Ferkó, mint a Tóth Lidinek.

„A cigánylány elállta az utat apám előtt, s csak riszálta a derekát, és egyre kacagott apámra. Apám tovább akart indulni, de a cigánylány megint elébe ugrott.

– Mit akarsz? – kérdezte apám.

– El akarlak venni attól a másiktól – mondta ekkor a cigánylány. Rózsi már mellette volt egészen, megragadta a karját, aztán a nyakát ölelte. Közben pedig ezt suttogta forrón, mint a tűz:

– Szeress engem!

– Én téged?

– Engem.

– Azt mondtad, hogy takaros vagyok.

– Nem azért mondtam.

– Nézd a hajam milyen hosszú. Ezerjófű van benne.

– Látom.

– És a kípem se utolsó.

– Fekete.

– Piros-fekete és hamvas. Akárcsak az őszibarack.

És csakugyan nem ment, hiába taszította apám, úgy kapaszkodott bele a nyakába, hogy sehogy se bírt vele, és érezte, hogy a cigánylány szája, az a tüzes forró leheletű szája egyre közeledik a szája felé.

– Edd meg az őszibarackot – lihegte a cigánylány, edd meg, neked adom.

De Rózsi, a cigánylány éppen úgy járt, mint Tóth Lidi. Ferkónak nem kellett. A cigánylányt meg megbüntették cigány szokás szerint. Mivel hűtlen lett cigányaihoz, kopaszra nyírták.”

Hirtelen átkerülünk a történetünk másik helyére, Oslira. Nehéz Ferkó későbbi feleségének szülőfalujába.  A kicsi Ágnes Dunamocson Rédly Gyula nagyságos úr két kisfiát pesztrálta. Ide került „cselédnek”. Ági itt ismerkedett meg az idősebb testvérrel, Irmikével. A kis cselédlány és Irmike barátságba kerültek. Eljött az aratás ideje, melyet az aratóünnepség zárt le. Manapság ilyen ünnepek sehol nincsenek.

„A birtok közepén fekvő Szent János majorból gyalog jött be a cselédség a kastély udvarába. Legelöl a kaszás legények haladtak, gatyában és búzavirágos kalappal a fejükön. Utánuk a marokszedő lányok következtek sarlóval és csépeletlen búzakalásszal a kezükben, de ők se úgy, mintha most érkeztek volna az aratásból, hanem szintén ünneplőben, tarka szoknyában, tiszta pántlikával a hajukban. Mögöttük egy kackiás, piroskendős menyecske ballagott, s rózsásra sült, kövér cipókenyeret vitt a kezében. A menyecske körül mezítlábas cselédgyerekek szaporázták a lépést, bicskákat villogtattak a cipókenyér felé, s fenték a fogukat a lágy fehér falatra. Itt aztán a menet megszakadt, majd mintegy tíz lépésnyi távolságra teljesen egyedül Gödör József, az aratógazda sétált hetykén félrecsapott kalappal a fején, kezében pedig egy akkora  bokrétás bottal, mint egy májusfa. A bokréta búzakalászból, búzavirágból,  margarétából, meg piros pipacsból állt. Gödör József után megint tíz lépés távolság következett, aztán pedig hosszú sorban hármasával, a meglett cselédemberek, majd a cselédasszonyok. Mind-mind ünneplőben, s a menetet Kovács Karcsi és zenekara zárta be de úgy, hogy a cimbalmos szamárkordén ült, s ott leste, hogy Kovács Karcsi mikor int a vonójával, ami azt fogja jelenteni, hogy a nóta pedig kezdődik.”

„Nepomuki Szent János kőszobra, felvirágozva állott már az oltár a szobor előtt. Apám is ott állt az egyik akácfa alatt, bár nem értett a miséből semmit, csak az éneket. Sose vett részt katolikus misén, hiszen református volt. Most azonban, ha nem akart volna is, részt kellett vennie.

A sokaság térdre bukott. Ez a piroskendős menyecske maradt állva. Aki a rózsásra sült, friss cipót tartotta. És a plébános úr most a menyecskéhez lépett. Keresztet vetett a cipóra. Aztán az egyik kisfiú kezéből kivette a bicskát, fogta a kenyeret, és megszegte. Több apró karéjt vágott a lágy fehér kenyérből, majd magasra emelte azokat, s fennhangon azt mondta: Krisztus szent testét lássátok az új kenyérben! Ő adta nektek, áldassék érte!

– Áldassék! – ismételte a sokaság.

– Benne rejlik az erő – folytatta a plébános úr – , és benne rejlik az élet. Vegyétek tehát először azok, akik most indulnak az életbe, hogy megerősödjenek az úton. S a térdelő sokaság most felemelte a fejét, minden szem – közöttük sok könnyes – az oltár felé fordult. Az oltár elé pedig most odasorakoztak a kicsi, mezítlábas cselédgyerekek. S anyám is megmozdult, felállt, odalépett az urak mellé, kézen fogta Sándorka meg Zolika ifiurakat, s odavezette őket is a plébános úr elé. És a plébános úr egy-egy karéj kenyeret nyomott a gyerekek kezébe, a cselédgyermekekébe is, meg az úri gyerekekébe is. Apám elakadt szívveréssel állt a fa alatt, és ebben a pillanatban találkozott tekintete anyáméval, aki visszaindult az oltártól a helyére. Apám térde megcsuklott. S térdre esett református létére.”

A történet lassan véget ér. Nehéz Ferkó némi bonyodalmak után tiszta szívvel és nagy szerelemmel feleségül vette az Osliból jött lányt, ott Dunamocson. Hogy ez hogyan történt, ezt le nem írom, mert ezt a könyvből kell elolvasni, olyan szép.

Szép könyv, a tanulság sokféle, de mindenféleképpen egy: olyan jó dolog lenne jónak lenni.

(Nehéz Ferenc: Ezüstkönny, Kráter Kiadó, 2010.)