Rorátéra mégy, anyám, hajnali misére. Látom, ahogy kopott, fekete fejkeszkenőd alól odaver tekinteted a templomkeresztre, amelyen először szokott megvillanni a hajnal. Süttő felől szokott jönni a fény, a Dunán túlról, a hegyek mögül, s hogyan, hogyan nem, pontosan a kereszt fémjén villan meg először. Ezt is tőled tudom, anyám, te mutattad meg nekem ezt a kereszten jelentkező hajnali fényt, akkor régen, mikor először vezettél el a hajnali misére.
Anyám, azt az első hajnali misét sírom ma vissza.
Emlékszel-e? Bizonyosan. Ahogy most ott mégy, sántikálsz, öregen, a drága Duna-parton, fel a Böszörményi közön, ahogy cseng-csilingel kezedben a fagyöngy-rózsafüzér, s ahogy tartasz-iparkodsz a templom felé, a hajnali üzenettől villogó kereszt irányába – tudom, te is az én első rorátémra gondolsz.
Hó esett akkor már, s a kisködmönt adtad rám, amelyet a madari vásáron vettél. Nadrágból is a testhezálló, bársony csizmanadrágomat viseltem, s emlékszem, a mosolygásod közben is könnybe lábadt a szemed, amikor a csizmanadrág ellenére a foltos bakancsomba zöttyenteted belé a lábamat. A csizma vételét ugyanis a következő vásárra irányoztad elő, amikorra apám – halász lévén – kifogja majd az öreg harcsát a Dunából. A „következő” bátorkeszi vásár régen elmúlt, s az öreg harcsa csak nem akaródzott apám hálójába kerülni, ennélfogva történt, hogy a csizmanadrág mellé a bakancsaimat kellett felhúznom, így indulunk el a rorátéra.
Nem volt baj az úton. A csizmanadrág olyan mélyen torkollott belé a bakancsomba, hogy fittyet hányhattam a hóra, amely pedig jó vastagon feküdt az úton. Hamarosan ott voltunk a templom közelében, s ekkor mutattad meg nekem a keresztet, amelyen ott ragyogott a hajnal.

Ezt ne feledd el, kisfiam – mondtad.
A keresztet? – toppantam meg.
Azt, de a hajnalt se, amék a kereszten villog!
A kereszt a bánat – mondtam okosan –, a hajnal pedig az öröm.
Ezt hogyan érted? – néztél rám.
Úgy – feleltem kicsi gondolkodás után –, hogy a keresztre verték Krisztus Urunkat.

Ez csakugyan nagy bánat vót. És a hajnal vajon miért öröm?
Erre aztán nem tudtam felelni.
Elmosolyítottad magadat, s felpillantottál a torony tetején sugárzó keresztre.
A kereszt meg a hajnal egyszerre születtek, kisfiam. Ezért szeretik egymást. A kereszt a hajnalt várja, s a hajnal őt csókolja meg először.
Nem értettelek. Kérdezni akartam valamit. De a templomban kigyulladtak a gyertyák, Vilmos Mihály mester úr felbúgatta az orgonát, a kóruson Kukola Lajos meg a többi legények rázendítettek arra, hogy: „Harmatozzatok, égi magosok…”
Megragadtad a kezemet, s behúztál a zengő, fényes templomba.
Nem értettelek akkor, régen, anyám. Most már értelek.
S azt izenem neked, rorátéra indultodban, fagyöngy-rózsafüzéredet csilingeltetvén, miközben ott sántikálsz az édes, drága, bús Duna-mentén, azt izenem innét a messzeségből: imádkozzál értem, anyám, hogy a keresztemmel együtt szülessék meg a hajnalom is…