| Cikkek : A magasságot, a tisztaságot a versekkel tudtam elérni |
A magasságot, a tisztaságot a versekkel tudtam elérni
Gülch Csaba 2010.08.08. 11:36
„A magasságot, a tisztaságot a versekkel tudtam elérni”
„Versek és arcok” című sorozatunkban szombatonként olyan ismert személyiségekkel beszélgetünk, akiknek életében meghatározó szerepet kapott egy-egy lírai alkotás. A héten Nagy László természetvédő mesél – sok más mellett – arról, miként ihlette meg a költőket (is) szerelme, a Hanság, a végtelen nádas rejtelmes világa,
- Számomra a költészetet hosszú ideig Arany János, Tompa Mihály és Petőfi Sándor jelentette. Mélyen hatottak rám, megragadtak bennem veretes költeményeik, megfogott az az elkötelezett szeretet, amely szülőföldjükhöz, az áldott magyar tájhoz és néphez kötötte őket. Sokszor és szívesen szavaltam már kisgyermekként is például Petőfi Az alföld című költeményét, ami nem csak irodalom, hanem lírai tájleírás is egyben: „Felröpülök ekkor gondolatban / Túl a földön felhők közelébe, / S mosolyogva néz rám a Dunától / A Tiszáig nyúló róna képe. / Délibábos ég alatt kolompol / Kis-Kunságnak száz kövér gulyája; / Deleléskor hosszu gémü kútnál / Széles vályu kettős ága várja.” Vagy a vers vége: „Szép vagy alföld, legalább nekem szép! / Itt ringatták bölcsőm, itt születtem / Itt boruljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sír is fölöttem.” Hát nem gyönyörű a szerelmes földrajznak ez a megnyilvánulása! – idézte lelkesen az ismert vers sorait Nagy László, majd hozzátette: - Én is így vagyok Oslival, és az én szent falumat körülölelő hannyal, amely számomra a mindennapokat és az ünnepeket együtt jelenti. Meghatározta létemet, az irányt, hogy merre menjek.
Nagy László vallja, hogy mindegyik tájból, legyen az alföld, hany, finoman felfelé igyekvő domb, vagy éppen morcos bérc, sugárzik a szabadság lelkülete, az az erő, amitől ember, az ember.
- A táj rezdülései újra meg újra felhorgasztják a kérdést, ami az életünk fundamentuma: mi végre vagyunk e földön. Mi az, amit óvnunk, féltenünk kell? Miért fontosak számunkra a virágok, a fák, az ágak között beszűrődő napsugarak? Ezekre a kérdésekre nekem mindenkor a versek adtak méltó és igaz választ. Választ, ami semmivel sem pótolható, ami megnyugtat, segít. Gyarló, a világban botladozó emberként nekem a vers jelenti a mankót, amellyel mindig előbbre haladhatok. A verseknek köszönhetem a rácsodálkozást. Áprily Lajos jut eszembe erről, mikor hetven éves korában egy rádióriporter megkérdezte tőle, hogy mi az amit nem ért el az életében, mi az amit még szeretne. Erre a költő azt felelte: „Ámulni még, amíg lehet!”. Erről szólnak a gyönyörűbbnél gyönyörűbb versei is, erről az ámulatról: „A fán bolyongtatom tekintetem / s a futó fény is éppen arra tűz. / Te szőke folt, adj gyógyulást nekem, / te sárga-szőke patakparti fűz.”. Vagy négy sora a leánykökörcsinről: „Az est becsuk s egy fényes kéz kinyit, / mikor a nap felhőtlen égre hág. / Becézem kelyhed érző bolyhait, / s tűnődve kérdem: Lélek vagy, virág?”. Én is ezt szeretném, csodálni még, amíg lehet ezt a szent katedrálist, a természet templomát, a versek segítségével pedig mind teljesebben felfedezni sejtelmes részleteit, meghallani a választ. A fűben, fában, fényben rejtező Istent.
A Hanság szerelmese számára különleges élményt jelentett, amikor Harsányi Lajos, az ismert katolikus papköltő, a „pannon parnasszus” egyik jelesének, az egykor Rábapatonán sajátos „száműzetésben” élő plébánosnak a verseit felfedezte. Nagy László elsősorban az ő gondolatait kölcsönözve mesélt azoknak, akik az ősi táj, az illatos lápvidék, a susogó nádas titkaira voltak kíváncsiak, és a Hanságba látogattak.
- Szellemiségének egyik forrása, szemléletének példaképe Assisi Szent Ferenc, a madaraknak, vadaknak prédikáló szerzetes. Harsányi Lajos nem csak ismerte, hanem élte is a táj lelkületét. Számomra az egyik legkedvesebb a Hívnak a nádak című verse, ami a Nádas: én szerelmesem ciklusának első darabja: „Illat-lelkükkel úgy megsimogattak, / Hogy lelkemben most égnek a vádak. / Azóta sehol sincsen maradásom: / Engem hazahívnak a nádak.”. Ez a vers azt üzeni mindenkinek, hogy ott ahol él, mindenhol vannak nádak, mindenhol van illatos hany. Mindenhol van a megtartó tájnak, az élményeket termő anyaföldnek egy-egy olyan részlete, ami visszahív, megköt, meghatározza az ember életét, ami hűséget követel, mert követelhet magának. Ezt a csodát, a Fertő-táj varázsát sugározza Harsányi egy másik verse, a Leila első levele Ivánnak is: „A nádirigók most rakják a fészkük. / A hódok téli álmuk kialudták. / Egy nagy himnusz az egész Fertő tája. / (Írd meg: zengők-e nálatok az utcák?) / Hűs kék tükrén a Fertő nagy vizének / Sirályok szállnak, mint szép izenet. / Fehér szárnyuk szikráz a kék tükörben. / (Írd meg: ragyog-e nagy, sötét szemed?) / Hétágú Pán-sípot veszek kezembe, / Ha jő az est s lesem titkát a nádnak. / A nagy városba üzenünk ma néked: / Iván, a nádak s én epedve – várnak.”. Hát nem csodálatos! „Egy nagy himnusz az egész Fertő tája.”. Ennél többet nem lehet mondani erről a vidékről. Harsányi Lajos nagyon mély érzésű ember volt, aki a csend birodalmában megtalálta a kapcsolatot Isten és a fertői nádas között, rácsodálkozott, megértette a teremtett világ legparányibb részleteit is. Tudta, hogy ez a legnagyobb kincs, ettől gazdag az az ember, aki ezt a megszentelt tájat lélekben birtokolja, ismeri, és nem a világ romlott-múlandó bálványaitól szédül meg.
Nagy László sok-sok versajándékot kapott barátjától, Büki Attila költőtől is, aki szintén a Rábaköz szívének szülötte és számos alkalommal barangolta be vele az égerest.
- Egyik verse az öntésmajori múzeum falán is olvasható. Együtt jártuk a hanyt, a Répce-mentét, Attila nagyon jól ismeri ezt a vidéket. Lelkileg sokat gyarapított-gazdagított engem. Folyton bennem muzsikálnak sorai: „Mikor szélfútta szavakba kezd az ember, / körülötte feketéll a föld, / felhő folyókban a Schneeberg, / megjelennek benne az időket pörgető békakirályságok, / lidérces tőzegtüzek, / s a föld alá fénytelenedett Király-tó, / ősszel a Hany Istók és az elképzelt kapu.” Sokszor jártunk a „folások” helyén, ott ahol vonuláskor, tavasszal és ősszel a madarak meg-megállnak, éreztük a kukoricatáblában is az ősi üzenetet, ott ahol megpihennek, azokon a helyeken, nem két kilométerrel odébb, hanem évszázadok óta ugyanott, a szent területeken. Ahogy előbújik a nádszál is, ott, ahol egyébként már évtizedek óta búza terem, mert ahogy a hanyi emberek mondják: emlékezik a táj.
Hogy mit jelent Nagy Lászlónak a vers? Ahogy mondja: erőt, teremtő energiát, szabadságot, amit számára semmi más nem tud adni.
- A magasságot a költészet nélkül, mint halandó ember, soha nem tudtam volna elérni. A csodát, ami mindig egy, mégis mindig más. A felfedezést, ami nélkül üres lenne minden pillanat. Akármilyen helyzetben kell megoldást keresnem, akármi szorít, a vers mindenkor kapaszkodót jelent, mindig hitet ad. Veres Péter gondolatai is eszembe jutnak, aki szerint a bennünket körbevevő mozaikkockákból áll össze a teljes kép, a haza képe, amibe kapaszkodhatunk. A világot szerettem volna bejárni, ami számomra lehetetlen. de a verseken keresztül a teljesség az enyém lehetett.
Nagy László számára különös élmény még Fekete István, aki nem csak a balatoni nádasról, hanem a Hanságban eltöltött néhány napjáról is írt. Igaz, ahogy tőle megszokott, nem regénnyel, hanem egy verssel ajándékozta meg az utókort.
- A Nádas című költeménye egy hitvallás. Így hangzik: „Aludtál-e már nádtető alatt, / láttad-e ott hogy kel fel a nap? / Hallgattad-e szélben hogy zsong a nád, / ha megérinti a virradat? / Ugye nem láttad, nem láttál semmit, / se nádirigót, se kócsagot, / se vadrécék kék tükrű szárnyát, / se víz mélyén rengő csillagot. / Raktál-e tüzet tavalyi nádból? / Füstje simogatta-e arcodat? / Ha felkel a hold, / és a lidércfény táncol az ég alatt, / Láttál-e ezer szárcsafiókát, / úszó fészket a nagy vízen, / s hallgattad-e ködös hajnalokon, / a vándormadár mit izen. / És nádi széna volt-e párnád, / millió béka muzsikád? / Imbolygó bagoly kedves barátod, / nyárson sült keszeg vacsorád? / Fürödtél-e már csendben, s fényben, / este, ha lobban a néma tűz, / s a nádas felett átszáll az álom, / s rád sóhajt lágyan a puha fűz. / Álmod, ha őrzi millió nádszál / és tartja feletted az eget, / neked adja a csillagos békét / és megcsókolja a szívedet.”. Ilyenkor ismét Veres Péter visszhangzik bennem: „Én nem mehetek el innen soha, sehova. Nekem nincs útlevelem, nincs barátom, millió sárba ragadt paraszt a szomszédom, ezeknek sorsa az enyém és az is marad örökké.”
keretbe:
Nagy László 1944. december 22-én, a viharok viharán született. Osliban cseperedett fel, ahol az általános iskolát is végezte. Az ötvenhatos, zűrzavaros időben a vendéglátó iparban próbálkozott tanulni, majd kenyérkeresettel. Először Kapuvár idegenforgalmának népszerűsítésével foglalkozott, mellette a közgazdasági technikum elvégzésével a hagyományos vendéglátásban vállalt meghatározó szerepet. Harminc évig vezetett természetjáró szakkört Kapuváron, gyerekek nemzedékeinek adta át a kapott talentumot. Herman Ottó nyomán, a gyakorlati természetvédelem felől indult el maga is, indított el másokat is, sokoldalúan a tudás felé. Nevéhez számos előadás, televíziós szereplés fűződik. Harminc éves szolgálat után, a Fertő-Hanság Nemzeti Park területi felügyelőjeként ment nyugdíjba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
